Szilágyi Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes könnyével
Azt is telesirta.

Fiának a levél,
Prága városába,
Örömhírt viszen a
Szomorú fogságba:

„Gyermekem! Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek, kiváltlak
A nehéz rabságból.

„Arannyal, ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen hordom én
A te hazatérted.

„Ne mozdulj, ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az én fiam
Ha megejt az ármány?

„Adassék a levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon kezébe,
Senkinek se másnak.”

Fekete viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklõn várnak az
Udvari cselédek.

„Ki viszi hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany, meg a ló,
Teste fáradsága.”

„Viszem én, viszem én,
Hét nap elegendõ.”
„Szerelmes szivemnek
Hét egész esztendõ!”

„Viszem én, hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes szivemnek
Három egész hónap!”

„Istenem, Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utolérhetném
Az anyai vágyat!”

S ahol jön, ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi pajzsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott, lecsapott
Fekete szélvészbõl,
Kikapá levelét
Az anyai kézbõl.

„Hamar a madarat!
El kell venni tõle!”
Szalad a sokaság
Nyomba, hogy lelõje.

Madarat nem egyet,
Százat is meglõnek:
Híre sincs, nyoma sincs
A levélvivõnek.

Napestig az erdõn
Ûzeti hiába:
Éjfelen kocognak
Özvegy ablakába.

„Ki kopog? Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még a levél,
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott, oh áldott
A keze-irása!”

(1854.)