ÉDESANYÁMNAK

Tudok egy varázsszót,

ha én azt kimondom,

egyszerre elmúlik

minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,

ha mártás savanyú,

csak egy szót kiáltok,

csak annyit, hogy:  anyu!

Mindjárt porcukor hull

kávéba, mártásba,

csak egy szóba került,

csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,

rosszból csuda jó lesz,

sírásból mosolygás,

olyan csuda-szó ez.

„Anyu, anyu! Anyu!”

hangzik este-reggel,

jaj de sok baj is van

ilyen kis gyerekkel.

„Anyu, anyu, anyu!”

most is kiabálom,

most semmi baj nincsen,

mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,

Anyu, fényes csillag,

látni, ahogy jössz, jössz,

mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,

angyal szelídséged,

odabújni hozzád,

megölelni téged.

(Nadányi Zoltán: Anyu)

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

(Ágh István: Virágosat álmodtam)

Úgy szeretném meghálálni,

Hogy felnevelt, dédelgetett erő felett.

Légy, ezentúl mindig boldog,
Míg én élek nincs több gondod,
Én vigyázok rád, már ezután...

Úgy szeretném meghálálni,
Vagy legalább megpróbálni mind,
Mind azt a jót, mit értem tett az én anyám.

Úgy szeretném meghálálni
Két kezemmel megszolgálni azt,
Hogy felnevelt, dédelgetett erő felett.

Légy ezentúl mindig boldog,
Míg én élek nincs több gondod,
Én vigyázok rád, már ezután...

Úgy szeretném meghálálni
Vagy, legalább megpróbálni mind,
Mind azt a jót, mit értem tett az én anyám.

Egész úton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

(Petőfi Sándor: Füstbement terv)

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam?

És tehozzád hogyan szóltam,

amikor nem volt beszédem?

Honnan tudtad, mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél,

meleg tejeddel etettél?

Akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,

mesélj rólam!

Milyen lettem,

amikor már megszülettem?

Sokat sírtam

vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,

akkor is szerettél volna?

(Csorba Piroska: Mesélj rólam)

 

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

(József Attila: Mama)